Nosztalgiával gondolok vissza a reggelire. Amikor még előttem volt az egész nap. És volt esélyem még ma befejezni a 7 oldal fordítását. De a helyette inkább ezt a blogot írtam. Nem is tudom, miért...

Amikor jobban elmélyülök egy-egy szövegben, nagyon könnyen átveszem a stílusát. Még akkor is, ha utálom magam amiatt, hogy olyan rettenetes szavakat, szókapcsolatokat írok le, mint a "kézhez kapása" és az "előzőleges". Bár ez még mindig jobb, mint a szennyvíztisztító rendszerek és gázkazánok. Nővéremmel ellentétben én még mindig inkább jogi és reklámszövegeket fordítok, mint műszakit. Az abszolút kedvenceim viszont az irodalmiak. Mindamellet (miért húzza alá ezt a szót pirossal, nincs ilyen?), hogy ezek is iszonyatos kínokat tudnak okozni. Mert vajon mennyit is lehet ép ésszel morfondírozni, tűnődni és agyalni egy-egy szó felett? Vajon ő lesz-e a megfelelő, vagy egy rokona, és vajon ide rakjam-e, vagy oda? És van olyan is, amikor egyszerűen nincs rá szó!

Persze a sok hajtépés, a bezártság, a mozgáshiány, a monitoron táncoló betűk miatti szemkifolyás mellett kellemes részei is vannak a dolognak. Ó, azok a katarzisszerű megvilágosodások, amikor rájövök a tökéletes megoldásra! (Vagy rájönni vélek... mert aztán jön a mindent megmondó lektor, az atyaúristen, a szakma ördöge, aki egy tollvonással áthúzza, és fölé ír valami sokkal jobbat, ami meg sem járta az agyamat, vagy pedig valami egészen indokolatlant - sóhaj).